Karácsonyi történetek

Karácsony

Szeretnéd megosztani?

A kezemben egy csillagszóró éppen a közepe felé járhatta a hangos és gyönyörű táncát, megannyi szikrával beragyogva a szobát. Ahogy néztem, elmerengtem és egy régi emlék sejlett föl, mikor még kicsi voltam.

Emlékszem, sötét volt. Három termetes fatörzs feküdt nyugodtan nagyapa udvarán, egy „U” alakor leírva. Az „U” betű közepén lévő fatörzsnek a széle felé ült, jól betakarózva egy pléddel és hetykén pipázva. Előtte nagylángú tűz lobogott. Nagymama végül kiengedett hozzá, de a lelkünkre kötötte, hogy csakis akkor, ha jól felöltözünk mi is a húgommal, és bebugyoláljuk magunkat egy-egy pléddel.
Ahogy megtörtént, máris rohantunk nagyapához. Leültünk arra – a szintén földre fektetett – fatörzsre, ami nagyapától jobbra volt. De nagymama – ahogy csak tudott – máris szaladt is utánunk még két hatalmas pokróccal. Majd csak miután felállított bennünket a fatörzsről, és ráterítette a plédeket, csak azután engedett ismét visszaülni.
Persze ez sem volt elég. Egy percen belül egy tálcán négy gőzölgő poharat hozott, benne nekünk finom kakaóval, nagyapának bizonyára forralt borral, magának meg nem tudom mit hozott, de nagyapa fölött balról állva, mosollyal az arcán, boldogan szürcsölte hol ránk nézve, hol pedig a tűzre tekintve.
– Finom? – kérdezte tőlünk nagymama, mire mindketten bólintottunk a húgommal.
Nagypapa a forralt borát a fatörzsre tette és szintén mosolyogva nézett ránk, miközben szívta a pipáját.
– Mesélj nekünk valamit nagypapa! – kérlelte a húgom.
– Mit meséljek nektek? – kérdezte a tőle megszokott nevetéssel.
– Mesélj a Karácsonyról! – válaszoltam most én neki.
– Hm… – merengett el kicsit a tűzre bámulva, aztán belekezdett. – … a Karácsony, egy égi háború. Nagyon régen, majdnem kétezer éve történt, hogy megszületni készült egy kicsi, de annál erősebb és hatalmasabb fiúcska, messze keleten…
Mi szinte tátott szájjal hallgattuk, ahogy aprólékosan mesélte, hogy történtek abban az időben az események. Elmesélte, hogy ennek a kisfiúnak a születése előtt fenn az egek fölötti birodalomban, összecsapott két hatalmas sereg. Az angyalok serege és az ördögök alakulata. Az utóbbiak minduntalan azt akarták, hogy ne születhessen meg a kisgyermek, vagy ha megszületik, akkor ne maradjon életbe, vagy ha mégis életbe marad, akkor valahogy vesszen oda. Ezt azért akarták, mert fenn az egek felett, mikor megtámadták az angyalokat, veszítettek.
Volt egy régi jövendölés miszerint egy gyermek fog születni, aki mint ember a földön, Isteni erejét is ugyanúgy magában fogja hordani, mint emberi esetlenségét.
Egy igaz, tisztalelkű asszony lesz az Édesanyja, akit Máriának hívnak. Amikor a kisgyermek megszületése már csak pár órára volt, akkor Mária a párjával Józseffel, egy kellemes helyet kerestek Betlehemben. Akkor senki nem gondolta volna, hogy milyen érdekek és erők munkálkodnak azokban az időkben…

A sötétséget vágni lehetett volna. A kénes, áporodott szag, a húsig hatoló forróságban és a fullasztó pára az emberi tüdőbe kerülve, azonnali halált okozott volna. De az ördögök, itt érezték magukat biztonságban, ez volt az ő alvilági otthonuk.
Egy vastag, izzó láncon, ami a kormos, fekete plafonról lógott alá egy nagy, sziklaszerű trón lógott, alul még három lánccal oldalra és hátra is megerősítve. Ezen ült egy szintén fekete, hatalmas „valami”. Testét emberi izomszerű forma dolog fedte, de bőre vastagabb egy rinocérosz bőrénél is. A feje tetején két szarv emelte ki a fejét, aminek nagysága jelezte, hogy ő itt főnök. Hiába a sötétség és a sötét bőr, egymást minden ördög pontosan látja, de legalább is érzi a mérhetetlen, beteg gonoszságát. Minél betegebb és nagyobb, annál hatalmasabb rangú maga az ördög is.
Egy termetében is, és megjelenésében is alsóbbrendű, – de azért, ha egy másig gonosz fajzat mellé kerül, akkor azonnal érzi, hogy bőven kegyetlenebb az átlagnál – nos, ez a szerzet elé állt, a trónoló gonosz vezér elé.
– Itt vagyok fényességes. – mondta, majd meghajolt előtte mintegy hű szolga, bár mindenki pontosan tudta, hogyha gonoszságában erősebb lenne, azonnal letaszítaná a trónjáról. Ezzel viszont senki nem foglakozott, hiszen minden szerzet ugyanúgy velejéig romlott volt.
– Remek! – fogadta a köszöntését a vezér. – Azért hívtalak, hogy tudassam veled, te leszel a szervezője és a kivitelezője is a következő, nyertes harcunknak. – magyarázza a fő gonosz úgy, hogy ő maga is pontosan tudja, hogy csak ez az egy mondata is, tele van hazugsággal.
– Tudod, megtisztelő számomra, hogy engem választottál és rám bízhatod a feladatot. Vedd úgy, mint ami már el is van intézve. – hazudta az előtte álló. Ebben a beszélgetésben az volt az érdekes, hogy egyrészt mindketten elhitték, hogy igazat mondanak, de pontosan tudták mind a ketten ugyanúgy, hogy az egész egy nagy hazugság.
– Menj és vétkezz Verzzegh! – parancsolta a fényességesnek hívott ördög hatalmas, eltorzul hanggal úgy, hogy a szemei pirosan parázslottak mindeközben.

Fenn valahol a semmi közepén egy letisztult, világos, tiszta levegőjű helyen, hét ragyogóan fényes öltözetű, emberszerűen mosolygós lény állt körbe. Angyalok voltak és miközben vártak, egymással beszélgettek. Szó nem hagyta el ajkukat, csakis gondolattal kommunikáltak.
Aztán a következő pillanatban, mind a hét térdre borult. Az egész mindenséget egyszerre elárasztotta egy hatalmas fényesség. Ez nem tartott tovább pár másodpercnél.
A hét angyal ismét talpra állt. Az egyikük külön vált, és a többiek felé fordultak, lesték minden szavát, amit eddig is szavak nélkül, gondolati síkon osztott meg velük
– Elviszem az örömhírt! – hangzott mindegyik lelkében az előttük álló gondolata. – Ti pedig gondoskodjatok a védelemről. A sötétség erői végtelenül ravaszak és végtelen lehetőség áll hatalmukban, hogy megakadályozzák az Isteni akaratot.
– Mi lesz akkor hát? – kérdezi az egyik angyal.
– A Világosság soha nem veszíthet a sötétségtől, de folyamatos, ádáz küzdelemre van ítélve. Ne lankadjon a figyelmetek, meg kell védeni ŐT! Kerüljétek a sötétséget, járjatok a fény útjain, ne tévesszen meg benneteket a gonosz, hisz az ő alakja végtelen lehet.
Az angyalok egy pillanat alatt eltűntek, mindenki tudta pontosan, hogy mi a feladata.

– Nagyapa, az angyalok ugye erősebbek, mint az ördögök? – kérdezte a kishúgom.
– Nem. – hangzott a nem várt válasza. – Az Isten a legerősebb és az ő erejével együtt, viszont az angyalok legyőzhetetlenekké válhatnak.
– Akkor az ördögök úgyis veszítenek. – próbálja magyarázni a húgom.
– A végén mindenképpen. De addig nagyon sok angyal és ember elbukhat a saját döntései okán. – válaszolta nagyapám, amit csak félig értettünk, majd folytatta a történetét.

József és Mária sok száz helyre kopogtatott aznap, de mintha ellenük esküdött volna minden, sehová nem engedték be. Bármelyik házba is akartak bejutni, szinte mindenhol egy szomorú arcú ember elmagyarázta, hogy nincs hely.
Egyre hidegebb volt. Valamit ki kellett találni, mert egyedül, az utcán, a hidegben, minden segítség nélkül nem születhet meg a kisgyermek, illetve az akár végzetes is lehet számára.

Verzzegh, miután megkapta a parancsot, első dolga az volt, hogy maga köré gyűjtötte a csatlósait. Voltak ott démonok, ördögök és csomó megátalkodott sötét lélek. Az ördög szép lassan előbb balra, aztán jobbra fordította a fejét és legeltette a vörös szemit a sok gonoszon, majd halálhörgések hagyták el a torkát, ami csak az emberi fül számára volt megdöbbentő, hisz ők maguk ördögi lények, így beszéltek egymással,
– Hat bestiát akarok! – hörgött bele a tömegbe.
– Miért nem megyünk mindannyian és égetjük fel az egészet. – nem messze tőle az egyik démoni alak hörögte válaszul Verzzegh-nek, mire az felé fordította a tekintetét és villám gyorsan mellette termett és alig pár centire a pofájától beleordította.
– Talán te vagy itt a főnök, aki jobban tudja, mit akarok? Nem feltűnést kelteni megyünk!
A démon picit lehajtotta a fejét. Na nem a földig, csak épp annyira, hogy jelezze, nincs több mondanivalója, de ha tehetné halálra marná az előtte állót.
Hat sátánfajzat lépett ki a tömegből. Ők voltak a legerősebb és legmegátalkodottabb szerzetek mindközül. Majd szinte egyszerre jelezték a szintén hörgő hangjukkal: „Itt vagyunk!” Verzzegh bólintott, majd mindegyik eltűnt lángcsóvákat hagyva maguk után.

Már nagyon közeledett az idő, amikor megszületik a kisgyermek. A táj az esti nyugalmában szinte magára húzta az éjszakai, sötét takaróját és teljesen befedte vele a területet. Egészen hideg volt így, hogy a nap már lebukott a horizont mögött.
Mivel szállással senki nem kínálta őket, így nem messze a város határán egy sziklásabb részben, ahol a pásztorok tanyáztak és az állataikat tartották oda húzódtak be.
Odabenn marhák bőgtek, kecskék mekegtek és bárányok rágták a maradék esti vacsorájukat. Csend volt.

A városon kívül nem messze attól helytől hat félelmetes farkas jelent meg a domb tetején. A szemük úgy világított, mintha valami neonfény lenne. Figyelmük pont arra irányult, ahol épp megszületik a gyermek.
Az egyik – talán a legnagyobb közülük – vicsorgott és morgott egyet, amire mind a hatan hatalmas iramba nekieredtek pont oda.

A nagy, szinte sziklába vájt istállóban egyre idegesebbek lettek az állatok. A pásztorok nem tudták mire vélni, hogy a marhák megindultak és szinte fejvesztve menekülni kezdtek a kijárat felé, magukkal sodorva az össze benn lévő állatot. Egy-egy állat, mintha benn akart volna maradni, de a tömeg sodorta magával.
Kinn a hat farkas pont akkor ért oda, amikor tódultak kifelé az állatok. Ekkora farkasokat, talán soha nem láttak a pásztorok még. Másfélszer, de lehet, hogy kétszer is nagyobbak az átlagnál. Egyértelmű volt, hogy itt vérengzés lesz.
Ahogy kitódult az ajtón a sok állat, szétszóródtak. Odabenn percek múlva megszületik a kisfiú. A pásztorok husángokkal a kezükbe szaladtak az állatok felé, már látták, hogy mikkel van dolguk. De nem értették. Ilyet soha nem láttak még, hogy kiszáguldott az összes állat.
És akkor elkezdődött a „háború” …
Két farkas neki iramodott, hogy elkaphasson egy marhát. A pásztorok jól látták a szinte vágtató farkasokat. Jóval gyorsabban szaladtak náluk, de nem adták fel.
Érdekes dolog történt. A marha – akit kiszemelt a két farkas – kettő másikkal, visszafelé loholt az istálló felé. A megfélemlített állatok minél távolabb menekültek, de ez a három, mintha célja lenne futott vissza.
A farkasok hihetetlenül gyorsak voltak. Másodpercek alatt elérték még a bejárat előtt jóval a három állatot.
Ahogy oda értek, máris ugrottak az egyikre. Harapták, tépték ahol csak érték. A többi farkas is irányt váltott és loholtak a helyszínre, egy kivételével azonnal rávetette magát a másik két állatra. De az az egy – talán a legnagyobbik – berohant az istállóba. Ilyet is ritkán látni, hogy egy vad farkas emberi épületbe rohanjon.
A pásztorok mire odaértek, az egyik állat már a földön volt és mivel szinte azonnal végeztek vele, nem volt mit tenni. A másikat épp most kínozta a három farkas, akkora sebeket ejtve rajta, hogy ott is látszódott, hogy hasztalan az óvás, mert eldőlt az állat sorsa. A nagyjából tíz pásztor husángjaival neki iramodott, hogy a harmadikat védjék és zavarják a farkasokat. Két farkas a bejárat elé ugrott elállva a harmadik útját, a három meg szembeszállt a pásztorok husángjaival.
Próbáltak szét válni, de a három farkas támadott. Eszement erővel harapták a botokat és meg-megmarva egy-egy közelebb kerülő pásztor lábszárát.
Eközben a másik kettő nekiesett a harmadik, még élve maradt marhának. Esélye sem volt. Nem tartott tovább egy percnél és legyűrték.
A háború a véghez közeledett.
És mint minden, nem evilági dolognál, amit az ember nem érthet meg soha, ismét megmagyarázhatatlan dolog történt.
A farkasok, akik eddig vérengző vadállatként támadtak, egyszerre mind az öten leültek és mintegy jámbor házőrző kutyusok – szinte a farkukat is csóválva – néztek az embereke felé.
Az ajtón József jött ki mosollyal az arcán és intett a pásztoroknak, hogy menjenek be. A pásztorok tekingettek hol egymásra, hogy a szétszéled nyájra, de pár pillant után vonakodva bár, de elindultak be az istállóba.
Megszületett.
Egy farkas ült az ajtóba, aki mellett úgy mentek el a pásztorok, mintha saját kutyájuk lenne. Odabenn levették a kucsmájukat és letérdeltek.

Mi is történ aznap éjjel? Hét Isteni erővel felruházott angyal, védte a születendő gyermeket attól hat bestiától, akik meg akarták ölni születésekor, vagy születése után a gyermeket.
Hat angyal farkas bőrbe bújt, hogy az istállóban démonként megszállt marhákat, két kígyót és egy birkát kiűzzék és széttépjék.
Az ördögök terve az volt, hogy egy óvatlan pillanatban – egy jámbor marha senkinek nem feltűnő – amikor eljön az idő, elég a hatalmas testével ránehezedni a megszületettre. Ki gyanakodna rájuk?
Egy farkas benn őrködött, hogy a kígyók ne merészkedjenek elő. A hatodik dámon egy bárányba bújt, hogy mérges bogyókat és növényeket megrágva egy cseppet a nyállal ráhullasson a megszületett ajkára.
Ördögi terv volt. De az angyali válasz a farkasokkal érkezve, meghiúsította a támadást. Idő előtt elmenekült mind a hat átokozott bestia.
Józsefnek volt egy jelenése és látta mi történt, ezért hívta a pásztorokat, mert ő tudta nem kell aggódnia már.
A kinn maradt öt farkas visszaterelte az állatokat, akik testük melegével vigyázták az újszülöttet, majd ők maguk kinn őrködtek a falak körül.

– De mi volt a hetedik angyallal nagyapa? – kérdeztem, mert az elején heten voltak.
Nagyapa elmosolyodott és válaszolt:
– Látom figyeltél. – kezdett bele. A hetedik mindeközben ott őrködött. Bármi történt volna, akár fel is fedte volna magát, ha kell és angyali erejével védte volna őket. Ő volt az őrangyala.
– Mi az az őrangyal? –kérdezte a húgom nagyapát.
– Minden embernek az öregektől – mint amilyen mi is vagyunk nagyanyáddal – és az olyan fiatalok is, mint ti – mosolygott ránk nagyapa – kap egy egy őrangyalt, aki vigyázz rá és mindig mögötte áll.
Akaratlanul is hátra néztem és mikor hátrafordultam édesapám mosolygó arcát láttam, aki épp akkor érkezett meg édesanyámmal. Annyira figyeltünk nagyapára, hogy nem hallottuk a lépteiket sem és azt sem, hogy mindeközben a ház ablakában, már látni lehetett a feldíszített karácsonyfát. Felpattantunk a fatörzsről és megöleltük a szüleinket és gyorsan szaladtunk a házba, ahol ahogy a fények is jelenték – szüleink jóvoltából – megérkezett a Karácsony.

Ahogy leégett a csillagszóró a szobában sötét lett és az emlék is hirtelen szertefoszlott. Ekkor lépett be a feleségem.
– Ne játssz, itt vannak a gyerekek. Gyújts meg egy másikat csillagszórót gyorsan! – siettetett mosolygós arccal.
Én belefelejtkeztem a múltba, ahogy elkápráztattak a fények. De most, hogy felocsúdtam, gyorsan meggyújtottam még egyet, amikor is beszaladtak.
A karácsonyfán bekapcsoltak az égők. A felségem elénekelte a „Mennyből az angyalt” a gyerekekkel együtt, akik már alig várták, hogy kibonthassák az ajándékokat.
Ahogy néztem őket egy pillanatra négy angyalt láttam. Az őrangyalaink, amiről nagyapa mesélt. Aztán eltűntek. Nem tudom, hogy a szemem káprázott-e, vagy igaz volt. De az jutott eszembe, amit nagyapa szokott mondani.
„A csodákat csak azok látják, akik hisznek benne.”
A Karácsony egy csoda. Ki-ki maga hite szerint látja, érzi. Egy biztos, hogy a szeretet minden emberre leszáll Karácsony éjjelén, és csak rajtad múlik, hogy kinyúlsz-e érte.

Áldott, békés és nagyon boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*