Karácsonyi történetek

Adventi fények

Szeretnéd megosztani?

A tél fogai korán belemartak az őszbe és hideg leheletével gazdagon fújta szét havát a környéken. Ilyet a falu népe már nagyon régen nem látott, ha egyáltalán volt ilyen, mert a legidősebbek is hiába kutattak az emlékezetükben, nem leltek ott ilyen extrém időre.
Az ember azt hitte volna, hogy majd csak felenged még kicsit, de ez így ment novemberben végig és kitartott decemberben is és látszik, hogy a kemény január és február is itt van a kertek alatt már.
A kis falu dimbes-dombos részén áll öt épület. A legmagasabb pontján épült a templom, a maga gyönyörű tornyával. Alatta a paplak, kicsit srégen tőle – de legalább száz méterre – a bíró hatalmas háza, jobbra szép hosszan elnyúló polgármesteri ház és középtájt a jegyző kocka háza.
A falu többi lakója a völgyben két sorban, viszonylag szépen, egymás mellett épülő, tipikus falusi parasztházaiban éli mindennapjait.
Tegnap, szombaton sokan voltak a fonóban. Megmagyarázhatatlan módon maradt még a kukoricából is, azt morzsolták. Aztán később lejött a falu mesemondója is, és egész délután szórakoztatta történeteivel a többieket, akik nagyokat nevettek ízes tréfáin. Aztán sokan énekeltek. Volt, aki táncolt is. A sarokban persze csókot is loptak a lányoktól néhányan és volt, aki még a hosszú rakott szoknya alá is be merészelt nyúlni, csak hogy megsimíthassa a bokáját a választottjának. Volt sikongás rendesen.
Mára a vasárnap is szinte eltelt. A misén meggyújtotta a plébános kedvenc ministránsa az Adventi koszorún a harmadik gyertyát. Ma van advent harmadik vasárnapja. Nem sokan tudják, hogy ez a gaudete vasárnap, vagyis az öröm vasárnapja. A gyertya színe lila volt, amit meggyújtott a ministráns.
Nem sokára itt a karácsony.
Beesteledett és estére a hó is szitálni kezdett, bár már így is 20-30 centis hó ropog mindenki lába alatt.
Otthon, este minden háznál meggyújtották a lila, vagy rózsaszín szalagos gyertyát a házi koszorúkon és elköltötték a vacsorájukat. A fogyatkozó hold jellegzetes „C” alakja alig világított pláne így, hogy elég kiterjedt hófelhőkkel barikádozta el magát.
A szél halkan, de határozottan súgta a falu fülébe, hogy mindjárt érkezik a Karácsony.
A plébános estefelé a breviáriumát olvasgatta. Asztalán ott feküdt még a Biblia, egy kereszt és pár perccel ezelőtt töltötte meg petróleummal a lámpást, amire miután rátette a fedelét szépen bevilágította a paplakot szinte saroktól sarokig.
Kinn egyre erőteljesebben fújt a szél, de az ajtaján a határozott kopogást azonnal meghallotta. „Ki lehet ilyen időben, ilyen későn?” szaladt át a gondolat az agyán, de bár egy pap mindig készen kell, hogy álljon a hívei fogadására és a segítségre, mégsem olyan sűrű jelenség, hogy ilyen későn kopogtat valaki az ajtaján.
Ahogy kinyitotta az ajtót, két kislányt látott előtte dideregni a hidegben. Az öltözetük szakadt és szerény volt.
– Hát ti? – kérdezte a plébános, mire szinte azonnal válaszolt a magasabb kislány.
– Fázunk és éhesek is vagyunk és… – még biztosan sorolta volna a sok-sok problémát, de a plébános nem akarta, hogy kinn a hidegben tovább álldogálva és átfagyva magyarázzák, hogy mi a baj, azonnal beljebb tessékelte őket.
Leültette őket az asztalhoz és bár ő maga már jó ideje túl volt a vacsorán, maradt még jócskán a babfőzelékből, amit a sekrestyésének édesanyja főzött neki.
Szedett nekik belőle és két szép karéj kenyeret is vágott hozzá.
Azon gondolkozott, amíg nekikezdtek és majszolták a kenyeret a babbal, hogy kik lehetnek. Nem falusiak, hisz a faluban mindenkit ismert. Akkor mégis, kik lehetnek és honnan jöhettek egyedül ilyen időben?!
Amikor már úgy érezte, hogy az éhségüket valamelyest csillapították, csak megkérdezte:
– Kik vagytok ti és honnan jöttetek? – kérdezte miközben a fal mellett állva nézte őket, ahogy esznek. Olyan 6-10 évesek lehettek. A nagyobbik válaszolt:
– Ő itt a testvérem Gina. Én meg Amira vagyok. Egész hétvégén bolyongtunk erre-arra. Senki nem adott enni. Minden pap egy tetű! – mondja határozottan a lány. A plébános nyelt egyet, ahogy elhagyták a kislány száját az egyáltalán nem hozzá illő szavak.
– Melyik pap volt, akit nem kedveltek valami miatt? – kérdezte a plébános kicsit tompítva a lány szavait, hátha kiderül, hogy miért is mondta, amit mondott.
– Minden pap egy tetű! – vágta rá azonnal ismét a kislány ugyanolyan gonosz tekintettel az arcán, mint előbb is.
Elég szokatlan hogy egy ilyen idős gyerek ekkora gyűlölettel viseltet valaki vagy valakik iránt. Mi történhetett? Vajon miért mond ilyeneket ez a gyerek? Ilyen gondolatok cikáztak a plébános fejében, amikor kis stratégiaváltással tovább kérdezősködött, mosollyal az arcán.
Elég gyorsan behabzsolták a babot. Nagyon éhesek lehettek.
– Ízlik? – kérdezte és a kisebb lányra tekintett, aki megengedett egy pici mosolyt az arcán és szendén bólintott mintegy szövetségesként. „Helyes” gondolta a plébános, lehet még ki is derül a végén valami. – Kértek még? – folytatta a kérdezősködést és most már teljesen a fiatalabb lányra összpontosított.
– Ige… – válaszolt volna a kisebb lány, de a nagyobb a szavába vágott.
– Jól laktunk! Elég volt ebből! – hadarta gyorsan még mindig azzal a haragvó tekintettel.
– Én már ettem, maradt még elég, megehetitek az egészet. – próbálkozott a plébános továbbra is a kisebbre nézve, aki épphogy pici mosolyt engedett meg magának.
– Nem kell! A papok mind pénzéhesek, harácsolók. Elveszik a szegényektől és nem dolgoznak semmit. – csak úgy ömlöttek a szavak a szájából a nagyobbik lánynak, mire a plébános ismét nyelt egy nagyot. De nem kerülte el a figyelmét, hogy a kisebb lány sóvárgó tekintete a fazékra irányul, illetve még inkább a benne lévő maradék babra. Most sajnálta, hogy miért nem szedett valami nagyobb tányérba egy tekintélyesebb adagot nekik, mert bizonyára akkor azt a mennyiséget ették volna meg.
Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a nagyobb a könyökével oldalba böki kicsit a kisebbiket, aki pillanatra ránézett a nagyobbik lányra, majd ezt mondta:
– A papok gonoszak. – az ő hangjában nem volt semmi érc, semmi kegyetlen és még erőtlen is volt.
– Melyik pap volt gonosz? – kérdezett ismét a plébános.
– Mindegyik! – vágta rá a nagyobbik, de párhuzamosan a kisebbik is felelt – „ A szomszéd falu papja…” – nem tudta befejezni, mert a nagyobb lány rá is gonosz szemmel nézve, szinte meg akarta fojtani a tekintetével.
A kisebbik lány lesütötte a szemét, épp csak egy pillanatra pislantott a papra szendén és bocsánatkérően. A plébános fejében nagyon sok gondolat kavargott. Majd fogta a felöltőjét és a papi fejfedőt és a lányokhoz fordult:
– Advent van, kimegyek és meggyújtom az adventi lángokat. Addig egyetek még, ha szeretnétek. Mindjárt jövök – magyarázta. Felvette az asztalról a kisebbik lámpást és elindult az ajtó felé.
Pár perc volt csak, amíg kint volt a hidegben. A lányok suttogtak, a nagyobb odament az ablakhoz és miután körülnézett, látta ahogy a pap valóban az adventi koszorún „ügyködik”. Mikor belépett a plébános, a lányok már egymás mellett ültek.
– Jó hideg van odakinn. – mondta majd a kályhához lépett felmelegedni.
– Tudjuk, mi napokat voltunk odakinn. – mondta a nagyobbik még mindig haraggal a hangjában.
A plébános arcára kiült aggodalom gondokról tanúskodott, amit ha akart volna sem tudott volna elrejteni. Tovább gondolkozott, majd csak egy percre rá kérdezte ismét a lányokat:
– Sok papot ismertek?
– Nem. – mondta a nagyobb, de pont ezzel azonos időben a kisebb ennek ellenkezőjét válaszolta, vagyis hogy: „ Igen”.
A nagyobbik megint szúrósan nézett a kisebbikre.
– Na és hol laktok, amikor nem bolyongtok éppen?
– Sehol nem lakunk. – mondja a nagyobb lány.
– Itt nálam, – ha gondoljátok – aludhattok és holnap kitaláljuk, mi legyen. – magyarázza a plébános, mire a nagyobb ismét szinte azonnal rávágta.
– Nem kell egy paptól a szánalma. Mi megállunk a saját lábunkon is!
– Rendben, ahogy akarjátok. De akkor sem mehettek ki ebbe a hidegbe éjszaka. Gondoljátok át! – szép lassan mondta nekik a plébános és figyelte most főleg a nagyobbikat.
Hirtelen a nagyobb odaszaladt az ablakhoz és elkezdte verni.
A pap arcára most a rémület a tanácstalanság és egyben a reménykedés egyvelege ült ki. Nem mozdult, csak a lányt nézte. Pár pillanat után valaki nagy erővel rányitott az ajtóra. Zárva volt. Mikor a plébános visszajött, bezárta az ajtót. Tulajdonképpen csak pár perccel odázta el az elkerülhetetlent.
Két tagbaszakadt férfi rontott be a betört ajtón. A zár teljesen kitörött, az ajtót maguk mögött behajtva egy székkel kellett kitámasztaniuk, hogy a szél be ne nyomja, de a süvítéssel a hideg is beszivárgott a helyiségbe.
– Hol a persely kulcsa, pap? – kiáltott az egyik a plébános felé és közben a zsebéből kihúzott egy nem is kicsi kést. Majd folytatta: – Ne kelljen megismételnem a kérdést, mert hirtelen eljár a kezem és ez a kés itt igen éles. Pont az ilyen papok torkára éhes! – mondta mire mind a két férfi felröhögött.
A plébános rémült volt. A két lány egymásba kapaszkodott és a férfiakat nézték.
– Gina menjetek hátrább! – kiáltott a lányokra a másik férfi.
Ekkor érezte a plébános azt a bizonyos „ ezt nem hiszem el, hogy igaz” érzést. Az adrenalin és a félem közösen dolgozott a plébánosban. Tartotta magát, de az egyik keze remegett, amit a másikkal kellett lefognia.
– Én nem tudom, hogy kik maguk, de nem tudok segíteni… – kezdett bele a plébános remegőbb hangon.
– Nem kell a buta beszéd. Elmetszem a torkod, feltúrom az egész kócerájt, megtalálom, amit keresek és elveszem tőled vagy így, vagy úgy. Csak te járhatsz rosszul. Gondold meg, pap! – mondja cinikusan, akinél a kés van.
A plébános most valóban rémülten néz rájuk. Ebből, amit az előbb mondott, pontosan tudja, hogy nem fogják megkímélni az életét. Egy pillanatra behunyja szemét. Sóhajt egyet és azt gondolja, hogy talán papi életének legnehezebb napja érkezett el, amikor megmutathatja, hogy valóban méltó-e arra tisztségre, amit egész eddig viselt. Pár pillanat volt csupán, de sok mindent átgondolt, hogy mikor kinyitja a szemét, mit fog mondani, mit fog tenni és mi fog vele történni. Széttárja a karjait és azt mondja, hogy: „ …az életemet elvehetitek, de semmi mást nem tudtok magatokkal vinni, a lelkem nem a tiétek!” Az élet néha hosszú – pláne amikor nyomorúságos, – de van, hogy pillanat alatt bekövetkezik az, amit az ember nem is gondolt volna. És ez itt most volt. Csak egy pici időre lett volna szüksége…
Kinyitotta a szemét, hogy bátrabban, mint eddig elmondja és megtegye, amit az előbb kigondolt.
De nem az történt és nem úgy, ahogy gondolta.
Első pillanatban a nagy, tagbaszakadt férfi, röhögő, önelégült arcát látta. Tudta, hogy most fog bekövetkezni élete egyik meghatározó pillanata és széttárta a karjait. A következő pillanatban azt látta, hogy a két férfi hirtelen valami hihetetlen erőtől a földre zuhan. Hallotta, hogy a lányok sikítanak. Aztán elsötétült minden.

Mi is történik Adventkor? Meggyújtunk négy héten keresztül egy-egy gyertyát az adventi koszorún és…
Nem! Ezek csak a felületes tevékenységek, amiket a tradíciók még tartanak és még nem omlott annyira össze, hogy teljesen el nem süllyedt a többivel az enyészet süllyesztőjében. És ez igen szomorú.
Vallás szerint az Ádvent „Úrjövetet” jelent. Profán világ pedig várta a szeretet ünnepét a Karácsonyt és erre négy héten keresztül minden vasárnap egy lépéssel előrébb lépve egy-egy gyertya lángja jelezte, hogy közeleg. Közeleg.

Mikor felébredt a plébános a helyi orvos beszélt a polgármesterrel. Közben a sekrestyés felesége, a homlokát törölgette. Ő szólt a többieknek:
– Magához tért!
– Hála a Magasságosnak… nagyon szerencsés, plébános uram. – kezdte a polgármester, mire felült plébános szavába vágott:
– Ez nem szerencse. – folytatni akarta, hogy „a hite és az Úr mentette meg”. De nem folytatta, mert tudta, hogy ott nem mindenki hívő. Mosolygott. Ma már ő megvallotta a hitét akármennyire is halkan tette. – Szóval sikerült?! – folytatta a költői kérdéssel.
Az történt ugyanis, hogy amikor a két ismeretlen lány belépett hozzá, mint minden ember, aki két árvát meglát, segítő szándéka beindítja az alapvető emberi ösztöneit és segíteni kezd. De ahogy elkezdtek beszélni rájött, hogy valami nincs rendben. Alapvetően az nem volt rendben, hogy ismeretlenül két ilyen fiatal lány hogy kerül ide. De ez még nem lett volna baj, mert nem mindegy, hogy került ide? Ha bajban van, segíteni kell nekik. De aztán a szomszéd plébánost említették. Akiről két hete derült ki, hogy meggyilkolták. Tudta, hogy itt valami nincs rendjén.
Ekkor pattant ki az ötlet a fejéből, hogy meggyújtja az Adventi koszorún a petróleum égőket. Mindet.
Csak remélni tudta, hogy valaki lenn a faluban észreveszi. És volt, aki látta.
Na de mit is látott? Advent harmadik vasárnapján a paplak oldalán mind a négy petróleumégő égett. A plébános soha nem követett el még ilyen hibát.
A sekrestyés vette észre és szólt az asszonynak, hogy nézze már meg ő is mi lehet a plébános úrral, hogy ekkora hibát vét. Az asszony azonnal azt mondta, hogy baj van, szaladjon át a jegyzőhöz és azonnal menjenek fel hozzá pár csendőrrel.
Pont jókor érkeztek. Jó nagy husángokkal készültek és leütötték mind a két támadót, akik éppen készültek elvágni a pap torkát, mint ahogyan a szomszéd pappal is tették.
A két kislány volt a csali. Ha nem tudtak bemenni, miután elaludtak, a kislányok kinyitották az ablakot vagy az ajtót és álmában érték a papokat. Öt áldozat volt a környező megyékben, mióta fosztogattak és gyilkoltak.
A kislányokat egy lelencházból lopták ki és azt hazudták, hogy sokkal jobb lesz az életük. Gerjesztették a papok iránti gyűlöletüket és így vették rá őket, hogy segítsenek kirabolni a papokat.
Végülis minden helyre került. A sekrestyés felesége magához vitte a lányokat, adott nekik kakaót és mesélt nekik.
Azon a napon valóban megjött a segítség. Gaudete, vagyis valóban öröm vasárnap lett úgy, hogy mind a négy „gyertya” égett az adventi koszorún.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*